Roadmovie, vagyis a történet ahogy halad előre, úgy haladnak az előttük álló életben is a szereplők az úton, le délre, Louisianaba. Négy ember, négy sors. A szeretet hiánya, a meg nem értettség és a szerelem együttese valami olyasmit bont ki a szemünk láttára, amitől valószínűleg sokan sírnak majd, ha megnézik. Ám nem a szokásos dráma, amit a tengerentúlról megszoktunk.
Ettől eltekintve nem arról szól a film, hogy milyen a tipikus amerikai happy end, nem arról, hogy milyen a rózsaszín felhő, és nem is a gyilkosságról, ami megtörtént. Életeket mutat be, egy fiatal és egy idősebb páron keresztül bemutatva, hogy létezik igaz szerelem, ami képes várni, és képes a megbocsátásra, a hibákon való felülemelkedésre.
Élveztem az első pillanattól fogva a vágásokat, és jó a zenéje is. Ugyanakkor sokkal több rejlik benne, mint amennyit első nézetre ad: mert a sztori szerint elindul két fiatal, együtt lógni csak úgy a vakvilágba, aztán hozzájuk csapódik egy ember, és hárman mennek tovább. Senki nem ismeri a másikat, de az út hosszú, van idő a beszélgetésre. Kialakul a szimpátia (vagy nem), és az idősíkok váltása egyáltalán nem zavaróan helyre tesz mindent, amit esetleg nem értenénk.
A lány nem tudja, mit kezdjen magával, a fiú aligha nevezhető épelméjűnek, és hozzájuk társul a gyilkosságért börtönben ült fickó. Vadító párosítás, életteli alakításokkal egy útról, amit mindenki megtesz, ha hibázott már valaha is életében. „Sometimes fate gives you a second chance” Egy legenda alapján, amit Pete Hill 1971-ben jelentetett meg, rendezte Udayan Prasad. Nem világmegváltó, nem hősködő, nem szájbarágós. Igazi mozi, ami nincs túlragozva, nagyon jó színészi alakításokkal.
A négy főszereplő: William Hurt(többek közt A napfény íze), Maria Bello (többek közt a Múmia – Sárkánycsászár sírja), Kristen Stewart (Panicroom, Speak, Twilight), Eddie Redmayne (The pillars of the earth)
Zárójelben azok a filmek, amikből ismertem a szereplőket, és halkan ajánlom ezeket is).
