Az idei lesz talán életem legkülönlegesebb Adventje. Második kislányunkat várjuk, a születés várható időpontja pedig december 24-re esik. Pont Karácsonyra. Ráadásul a várandósságom végét nem egy klasszik kórházi, hanem egy tervezett (és nagyon-nagyon várt) otthonszüléssel fejeljük majd meg reményeink szerint. Nos, én így lépek be a 2020-as Adventbe.
Az általunk választott bábapraxis mottóját sokat forgatom a gondolataimban:
„A béke a Földön a születéssel kezdődik.”
Milyen igaz mondat! Most pedig, amikor a Megváltó születését fogjuk ünnepelni hamarosan, ez a mottó sokkal közelebb kerül hozzám. Messziről indulok, mielőtt megérkeznék gondolatban a jászolhoz.
Ezer meg ezer szüléstörténetet olvastam már el a trimeszterek során. Volt ilyen is, olyan is. Akadt háborítatlan, ahol nem bontotta meg a „túlmedikalizáltság” az anya-baba egységét, mert türelmesen engedték, hogy biztonságosan, saját tempójában megszülessen a baba, na meg az új család.
De olvastam olyat is, ahol az anyukában komoly traumát hagyott a szülés, mert nem engedték a saját medrében folyni a kisbabája világrahozatalát. Sürgették, nem vették figyelembe, hogy ez egy igen komplex folyamat, ahol test és lélek megbonthatatlan egységet képez, és amelyre erősen hatnak transzgenerációs tapasztalatok is.
Aztán megállok Jézus földi életének kezdeténél.
A saját várandósságom teljesen átkeretezi azt, ahogyan a Karácsony misztériumát szemlélem. Egészen közel kerül hozzám most Mária útja és története.
Klasszikus otthonszülés zajlik egy palesztin istállóban, ahol egyedül József a támasz; aki apa, bába és dúla is.
Három az egyben. Mária nincs egyedül, de a megszokottól eltérően itt most nem veszik őt körül női segítők, és így indul majd neki az érzelmi hullámvasúttal teletűzdelt gyermekágyas időszaknak is.
Megdöbbent a tény, hogy magától lefut ez a természetes, nyúltagyban található archaikus, ősi „program”, mert nincs ami/aki megzavarja a folyamatot. Ennyire egyszerű, egyben összetett az életadás. Az újszülött minden sejtjében tovább él ez az egészen elemi megtapasztalás az életről.
Megszületik Ő, aki a békét hozza a Földre.
Nem háborgatják sem Máriát, sem Jézust, Józsefnek pedig nem kell talpig védőruha, sem Covid-teszt, hogy jelen lehessen a szülésnél. Nincsenek szükségtelen, idegrendszer épségét veszélyeztető, stresszkeltő és elavult beavatkozások. Nincs kicentizett aranyóra, helyette annyi időt van együtt az újdonsült család, amennyit csak szeretne.
Sokszor emlékszem vissza első kisbabánk megszületésére. Egy szép, pozitívan megélt szülésélmény gyógyítólag hat a saját világrajövetelünk megélésére is; segíti átírni annak érzelmi töltetét: vagyis nő a belső biztonságélmény, csökken a feszültség, erősödik a kapcsolatokba vetett bizalom.
Újra és újra felismerem, mennyire nem mindegy, hogyan kezdjük el az életünket.
Vajon szeretettel, melegséggel, békével, vigasztalással, Édesanya megnyugtató tekintetével és ölelő karjaival találkozom életem első perceiben/óráiban/napjaiban?
Vagy esetleg hidegség, bizonytalanság, düh, szorongás, félelem tölt el, mert nem Anya karja és tekintete vár?
Beléptünk a fahéjban és ánizsillatban tobzódó Adventbe. Az első gyertyát meggyújtottuk. Nagyobbik lányomat idekint ölelgetem, a kisebbiket pedig még odabent szeretgetem.
Örömmel, kíváncsisággal várjuk második gyermekünkkel való első találkozást; de ne legyünk álszentek – némi félelem is megjelenik az érzelmek palettáján. Ismét jön a kevés alvás, a fogzás. És igen, lesz még testvérféltékenység is. Bőven lesz új kihívás.
Mégis végtelen hála van bennem a Teremtő felé, mert tudom, hogy „mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad.” (Fil 4,13)
Második adventi írásunkat itt olvashatod.
