Egy ijesztőnek tűnő nyaki műtét után Kira annyira felerősödött, hogy hazaengedték. Az előző heti írását itt olvashatjátok!
A műtét lement, tudomásom szerint úgy, ahogy tervezték. Ez egy kisebb beavatkozás lett, mint amiről jó sokáig szó volt. Hogy meg kell stabilizálni a nyakacskámat, mert nem igen tartja a helyén a fejemet. Ejnye-ejnye… Kitört a kisízület a nyaki csigolyáim mögül és ez tartaná hivatalosan a helyén a csigolyákat. Asszem… Ennek a darabjai szépen bepofátlankodtak az én idegszálaim közé… Nagy valószínűséggel emiatt sem tudtam emelni a bal karomat. Vagy ki tudja miért. De azért ez is egy tipp volt. És mivel az a fránya kisízület ott megsemmisült, hát a négyes csigolyám szegény nem tudta jó helyen tartani magát és előre csúszott kb. 4 millimétert. Hát valljuk be, az nem is olyan sok. Nem? Nekem rendben is lenne még. 4 milli az csak 4 milli. Viszont a nyakban ez soknak számít sajnos. Megborult a statikája a gerincemnek. Vicces… én ugye alapvetően statikus vagyok.
Na most az volt a nagy terv, hogy először csak kiszedik a törmeléket, csontdarabkákat… hm, fincsi! És aztán várunk 3 hetet, hátha visszacsúszik az előre tolakodó csigolyám. Én persze belementem, kérdés nélkül, mit tudtam én, hogy eszik-e a csigolyákat vagy isszák. Vagy harapják?
Mindenesetre szeptember elsején túl lettem rajta, és hát újra találkoztunk a véget nem érő és sátánian harsogó fájdalommal. Mikor felébredtem, amúgy azt hittem, még el sem kezdtük. Hahh… jaj, dehogynem! Mikor kifutott belőlem az altató, akkor az elég mocskos egy érzés volt. Belülről fájt a nyakam. A csontjaim, mélyen. Tényleg kegyetlen volt. És a ráadás: már két hónapja fájdalomcsillapítón éltem, a legerősebbeken. Napi 5-6 szemet is beszedtem belőlük, az ajánlott mennyiség max. 3 lett volna. Azt mondta egy nővér, az ő gyomra már tuti kilyukadt volna. Hát az enyém az bírta, hősiesen. Szóval én bizony nem szégyenlősködtem, amikor lehetett kérni, én mindig kértem pár szemet tartalékba.
Bár a műtét előtti 2-3 hétben már tudtam csökkenteni az adagot 2-3-4-re, de ez nem sokat számított. Teljesen immunissá váltam az összes létező gyógyszerre. Tényleg. Kipróbáltunk vagy 6-7 félét, infúziót is. Semmit nem hatottak. Az orvos ezt nem nagyon hitte el. De hát van ilyen.
Szóval baromira szenvedtem. Viszont csak 4-5 napig volt durva. Nem mertem megint megmozdítani a fejemet, mert úgy éreztem, akkor tutira letörik a nyakam. Annyit mondott az orvosom, nagyon meggyötörték a csontjaimat, szóval nem csoda, hogy fáj. Majd jobb lesz. Kérjek csak gyógyszert, amennyi kell. – Tökre együtt érző és kedves volt mind a két dokim. Akiket eddig csak szidtam.
Naponta bejöttek hozzám négyszer-ötször is. Figyeltek rám, kérdezték, hogy bírom-e még. Ők voltak a legfiatalabbak, nagyjából minden létező ügyeletben őket láttuk mozogni. Volt olyan, hogy egymást követő 3 napig is láttam az egyiküket, minden napszakban. Minden addigi nézetem az orvosomról 180 fokot fordult. Sajnáltam őket. A kiégéshez menő egyenes úton vannak szerintem. És sajnos az orvosi rendszer meg full kihasználja őket. Nem tudom… nyilván én csak egy nagyon vékony szeletét láttam ennek. És legalább szakmai tapasztalatot tudnak gyűjteni. Van olyan kórház, ahol az idősebbek nem engedik a fiatalabbakat műteni. Az sem jó. Nem is nagyon van alapom ítélkezni. De valahogy rögtön meg tudtam magyarázni, miért tartott olyan sokáig egy időpont összehozása. Vagy miért felejtett el nálam rendszeresen bizonyos dolgokat.
Sosem tudtam, hogyan köszönjek nekik, magázva iszonyú hivatalosnak és távolságtartónak hangzott, tegezve viszont túl haverkodósnak. 32-33 éves lehetett az egyikük, a másik meg 40. És a fiatalabbik volt a hivatalos sebészem… Ez a mai napig is egy kérdés számomra. Hát igen, nem túl szerencsés a magyar nyelv. De annyit már azóta kiderítettem, hogy a magyar egészségügyben az a szokás, hogy az orvost mindig magázni kell. Max, ha felajánlja, akkor lehet lazítani. Amúgy az osztrákban meg aztán a legfiatalabb ápolófiút is elvileg magázni kéne. Jah, hát voltak ennél komolyabb problémáim is. Amikről viszont ez meg épp terelte kicsit a figyelmem.
A következő kissé sokk-hatást kiváltó élmény az volt, mikor megpróbáltam a jobb kezemmel kicsit arrébb fordítani a fejemet. És konkrétan egész tincsekben a kezembe maradt a hajam… mi a…????
Gondoltam, meg szerintem mondtam is. Egy halvány aprócska leheletnyi utalás sem volt arról, hogy az én hajamat le kell borotválni!!! Huhh. Azért az ott nem volt egy könnyű történet. Mikor elkezdtem tapogatni a párnámat és éreztem, hogy minden tiszta haj.
A teteje megmaradt. Hátul lettem felvágva a nyakam középvonalában, és egy kb. 10 centis vágás miatt borotválták fel a sérómat. A fülem felső széléig. Nem szaroztak… Biztos, ami tuti. Nehogy belelógjon valahova a sebbe. Én azért óvatosan megkérdeztem, hogy ez eredetileg is tervezve volt? Meg hogy a seb feletti 4-5 centis rész azért elég nagy ráhagyásnak számít. Nem?
Annyival magyarázta az orvos, hogy ez a szokás, nehogy a haj miatt begyulladjon, meg nemtommi. Hát mondom. Ok. Ez van, visszaragasztani már úgyse tudom.
Ez tényleg megviselt kissé. Főleg, hogy nem szóltak. Se előre, se utólag. Valószínű elfelejtették, vagy azt hitték, ezt úgyis tudom. Amúgy épp hajnövesztésben voltam. A sok évnyi rövid haj után.
Egy héttel később már annyira jól lettem, hogy hazaengedtek. Első utam egy fodrászhoz vezetett. A második meg egy kozmetikushoz.
A fodrász tök ügyesen hozzávágta a hajamat az alig észrevehető hátsó kopaszságomhoz.
Azóta, kb. 7 hónap elteltével már 3-4-5 centis a hajam. Szóval igazolta magát egy fontos törvény: a haj az tényleg visszanő. A nullából is. És még csak imádkozni se kell érte. Saját tempóban, de növekszik. Mindig. Mert élet van benne. Élet van bennem.
