Bújtam aztán a könyvvel föl a padlásra, ott szerettem legjobban olvasgatni, a rendes helyemen, az ecetfa alatt, lábamat lelógatva a semmibe. Fejem fölött az ég kék mezeje, kerek felhőboglyákkal, alattam a halottak csöndes városa, távolabb a napsugárral elöntött házak, a folyó aranypántlikájával átkötött erdők csokra, mögöttem a padlás félhomálya, tele megrezzenő árnyékokkal és titkos neszekkel.
Egyszer éppen az Aladdin történetét olvasgattam, a bagdadi varga fiáét a csodalámpával. Le is volt rajzolva, ahogy tömögeti a kincseket egy tarsolyba. Erről jutott eszembe, hogy meg kellene keresni a mi kincsestarsolyunkat is, hátha felejtettek benne az ősök egy marék gyöngyöt. A tarsolyt csakugyan meg is találtam egy szelemenfa végére akasztva. Kihurcoltam a napvilágra, és belemarkoltam.
Hát tele volt régi, molyos korpával, amit az isten tudja, mikor felejtettek benne. Bizonyos pedig, hogy nem erre csinálták ezt a tarsolyt. Piros bőrből volt, zöld szironnyal beszegve, mindenféle cifraságokkal telihímezve, amik azonban lefoszlottak, ahogy hozzájuk értem.
Partifecskék csiripeltek körülöttem, ahogy ott mozgolódtam a nyílásban, kiöntöttem nekik a korpát, hadd szedegessék ki belőle a hernyócskákat.
Hát ahogy hull kifelé a korpa, egyszer csak csendül, koppan valami a téglán. Utánakapok, fölemelem - úgy tündöklik, hogy majd kiveri a szememet.
- Nini, gyémánt! - sikoltottam el magamat, s beletörülgettem a kincsemet az ingecském ujjába.
Közelről nem ragyogott úgy, de ha napnak tartottam, gyönyörűen szórta a szikrát. Azért mégis azt hiszem, más ember nem tartotta volna kincsnek. Ma már én is azt mondanám az ilyesmire, hogy valami vastag pohárfenéknek a darabja. De ahogy akkor a szemem rávetettem, mindjárt tudtam, hogy gyémánt. Még abban is bizonyos voltam, hogy csakugyan ősök felejtették a tarsolyban. Ilyenből lehet a vén Küsmödinek zsákszámra.
Ész nélkül futottam le a padlásról a malomház elé, s a gilicetövisbokrok mögé bújva, a szememhez emeltem a gyémántcserepet.
- Hiszen ez Tündérország, ami ezen keresztül látszik - hebegtem elámulva.
A kutyatejvirágokat szivárványszínű fáknak mutatta. A sívó homok csillogott-villogott, mint a porrá tört igazgyöngy. Kékek voltak a hangyácskák, amik rajta mászkáltak, és a legyek úgy villantak el előttem, mintha röpülő rubintcsöppek lettek volna.
Azt hiszem, nem volt még olyan boldog gyerek a világon, mint én voltam akkoriban. Annyiszor jártam Tündérországban, amennyiszer akartam, nem kellett féltenem senkitől a kincsem. Üvegdarabnak nézte mindenki.
Egyszer rám is szólt édesapám, ahogy az ünneplő kabátkámban észrevette a kincset:
- Hát te, Gergő, mit hurcolod mindenfelé azt a rossz üvegcserepet? Már látom, nem nyughatsz addig, míg meg nem vágod vele magadat.
Én csak lesütöttem a szememet, és nevettem magamban. Dehogy mondtam volna ki, mekkora kincs ez a rossz üvegdarab, amit én senkinek a világon oda nem adnék.
Pedig utoljára mégiscsak odaadtam biz én. Mégpedig a jó Istennek adtam oda egy napsugaras, orgonaszagú, szép májusi vasárnapon.
Úgy volt az, hogy délebéd után bementem egy kicsit nézelődni a városba, és bevetődtem a templomba, éppen vecsernye idején. Nagyon szerettem nézni a nagy szakállú kőszenteket, akik kőkönyveket, kőkardokat és görbe kőbotokat tartottak a kezükben, és mind az oltár felé fordították arcukat. Bizonyosan onnan várták a parancsot, hogy mikor lehet nekik már megmozdulni és merev tagjaikat kinyújtóztatni egy kicsit.
Én is oda néztem, ahová a szobrok, a gyertyafüstös régi oltárképre. A jó Isten ült ott a felhők felett hosszú kék palástban, aranykorona volt a fején, rózsakoszorús angyalkák röpködtek körülötte, és nézett, nézett maga elé szomorúan. Pedig abban a mi kis templomunkban minden olyan vidám volt. A nyitott ablakon bebújtak a virágos orgonagallyak, vadméhek döngicséltek a tömjénfüstben. Nevetett a napfény az anyókák fehér haján és a gyermekszemek tiszta tükrében; csak az Istenke nézett maga elé nagyon szomorúan.
Nem tudtam, hogy mi bánata lehet a jó Istennek ilyen szép vasárnap délután, de nagyon-nagyon megsajnáltam, és hirtelen rászántam magam, hogy nekiadom a gyémántot.
- Attól a sok szépségtől, amit azon keresztül látni, mindjárt megvidámodsz, Istenkém - néztem biztatva a képre, ahogy odasompolyogtam az oltár elé.
Kis ezüsttányérka volt az oltár sarkán, jó emberek abba rakták, amit Isten dicsőségére, szegények gyámolítására szántak.
Én is abba tettem a gyémántomat a kopott krajcárkák, a fényes ezüsthúszasok fölé.
Ám Gáspár apó, a mindig mord öreg harangozó, aki alacsony szalmaszéken az oltár mögött szundikált, föltekintett a csörrenésre, és bosszúsan dörmögte el magát:
- Mit akarsz, te fiú, azzal az üvegcseréppel? Nem tudod, hogy az Isten házában nincs helye a játéknak?
Utánam hajította a kincsemet, és az nekem jobban fájt, mint ha fülemet húzta volna meg. Szepegve bújtam el egy magas padban, amelyikből a fejem se látszott ki, és addig keseregtem, míg utoljára magam maradtam a templomban.
Már leborult az este, elhallgatott a vadméhek zsongása, csak a Gáspár apó lassú horkolása hallatszott az oltár mögül. Az Istenke képe a lobogó gyertyafénynél még szomorúbbnak tetszett, mint a napvilágnál.
- Mégiscsak a tiéd lesz! - mutattam feléje a gyémántot, és lábujjhegyen odaóvakodtam az oltár elé. Szép lassan tettem le a kincset, az öreg Gáspár nem ébredt fel, és én elégedetten surrantam ki a templomból.
De ahogy a küszöbhöz értem, visszarettentem. Két nagyfejű békácska éppen oda telepedett mindenféle bogárnépséggel vacsorázgatni, és nem mertem tőlük kimenni.
"Megvárom, míg elmennek" - gondoltam magamban, és behúzódtam a legutolsó padba.
Ott bóbiskoltam egy darabig, mikor egyszer csak szárnysuhogást hallok az oltár felől. Odatekintek: hát az angyalkák repültek le az oltárképről. Az egyik éppen az ezüsttányérkát tette az Úristen ölébe.
- Lásd, Uram, mégiscsak jószívűek az emberek - muzsikált a szava, ahogy kifordította a tányérkát.
Az angyal aztán visszatette a tányért az oltárra, a jó Isten pedig fölszedte a pénzeket, és egyenként visszadobta őket. Csak azt csodálom, hogy egyik se csengett, mikor leesett.
"Ez bizonyosan azért van, hogy az a haragos Gáspár apó föl ne ébredjen, és rá ne kiabáljon az angyalkákra" - gondoltam magamban.
És szórta, szórta az Istenke a pénzeket, és egyre csak szomorúan nézett maga elé, csak akkor kezdett el mosolyogni, mikor az én gyémántom a kezébe került:
- Tudtam én ezt! - csattantottam tapsra két tenyeremet, de csak csendesen, mint mikor a liliomok szirma összeütődik a szélben.
- Ezt elteszem - mondta mosolyogva az Úr, és elrejtette az ajándékomat a kék palástja alá.
És attól a mosolytól egyszerre szivárványszíne lett az éjszakának, egészen olyan, mint amilyent az én gyémántom szokott mutatni. És elmosolyodott az egész templom, mosolyogtak a kőszobrok is, és megcsóválták a mindig merev fejüket, és láttam, hogy még Gáspár harangozó is mosolyog álmában. És mosolyogtak az angyalkák is, mikor megszólaltak:
- Hiszen csak hitvány üvegdarab az, Urunk!
- De gyémántszív adta! - csengett az Isten szava, és egyszerre olyan világos lett az egész templom az Úr kebelén nyugvó üvegdarabtól, hogy be kellett hunyni a szememet.
Mikor fölnyitottam, bepiroslott a hajnal az ablakon, imádkoztak odakint a fülemülék, és Gáspár apó ráncigálta a zekém ujját.
- Ejnye, de itt aludtunk a templomban, te üveges kisgyerek - mondta olyan szelíden, amilyen szelíden ez a mogorva vénember sohase szokott a gyerekekhez beszélni.
Kidörzsöltem a szememből az álmot, és ijedten pillantottam oda az oltárra. De mindjárt megnyugodtam, mert a pénzek ott voltak a tányéron, de a gyémántom nem volt ott.
Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön - részlet
